Félelmek

2010 március 30. | Szerző: ST |

 Néha azon gondolkodom: a félelem miből ered. Honnan jön ez a gonosz kis érzés. Utálom, hogy van, hogy érzem, éppen ezért rendre megpróbálom legyőzni. Holott nem legyőzni, hanem megérteni kell az eredőjét. Meg kell szelidíteni. Csakúgy, mint a Kishercegben…

Le tudom győzni. Meg tudom szelidíteni. Még akkor is, ha most nem látom a fényt az alagút végén. Hiszen per pillanat a fájdalom és az üresség győz. A csalódottságról nem is beszélve.

Valóban a lezárás, a veszteség időszaka ez. Sokat vesztettem, de ebből tudok táplálkozni. Talpra állni és újult erővel győzni. Mert, hogy győzni fogok: nem is kérdés.

Ő is elemnt. Fura. Fura? Nem is tudom. Néha azt hisze, az EGOm űz velem csalfa játékot és megbolondulok a ténytől, hogy végül tényleg széttéptem a köteléket. Persze így ez már sehova sem vezetett volna. Nem lett volna értelme. Az egész azért teoretikus, mert a labda ezer éve nála pattog és még csak arrébb sem rúgja. Rúgja? Rá sem hederít. Hetek, hónapok óta gyászoljuk a multat és most, hogy vége nincs ott a megkönnyebülés. A mardosó kérdés: vajon tényleg így kellett lennie? Az viszont ott van. Vajon mi volt hazugság és mi volt igaz? Minek hihetek és minek nem. Igaz már ez is mindegy. Az emlékek, a pillanatok, az elsuttogott titkok már messze járnak. Ralán igaza van: igazak sem voltak.

Hát ez van. Tanulság: az embernek egy szíve van. Jobban kell rá vigyázni. Sosem bízni az arra érdemtelenben és hinni a délibábnak. Good bye!