Értetelnül

2010 június 10. | Szerző: ST |

 Valahogy mindig az lesz a vége, hogy én vagyok a hiszékeny. Májti múlt héten tartott kiselőadást ebben a témában. Aztán tessék: megint eltelt egy hét, megint elúsztak az ígéretek. A meglepő, hogy én ezen még meg tudok lepődni.

A kitűzött célt, a lezáros év legfontosabb stációit magam mögött hagytam. Már rezignáltan veszem tudomásul a halált, leglaábbis kifelé nem látszik a bennem dúló vihar. Nem érdekel, hogy emberek inkább mennek, mintsem jönnének az életembe. Megbékéltem azzal, hogy egy huzamos rossz döntésért cserébe az álmaim egy része nehezen megvalósítható lett.

Ugyanakkor büszke vagyok magamra, hiszen most jószerivel hármunk útját állom. Egzisztenciálisan is elérem lassacskán, amit kitűztem. Egy szavam lehet. Főleg, mert egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy az összefüggések mitnegy lámpással megvilágítva nyernek értelmet bennem. Jó, hogy az út nehezebbik része mögöttem van. Hol van, amikor mindenki azzal nyüstölt, hogy NK lehúz? Hol van, amikor a barátaim, akik szerettek annyira, hogy a szeretetüket is megvonták tőlem elfordulrak tőlem. Hol van már az az idő, amikor az orromnál tovább sem láttam? Bizonyos tekintetben egy szemvillanás sem telt, ami azonban években mérhető. A gyötrő felismerés, a belső harc, a kitekintés, segítség keresés, kérés, hadakozás és lassú fejlődés… jó visszatekinteni. Én már megharcoltam, amit kellett. Fejlődök napról-napra. Minden felismerés, tapasztalás egy győzelem. A hab a tortán az elengedés. Sosem hittem volna, hogy tudok valakit annyira szeretni, hogy el is taszítsam magamtól, megutáltassam magam vele. Végülis megérte. Ha csak a zűrös ügyeit tisztázza az idióta idoljával, már megérte. Komoly beszélgetés? Hát. Nem hinném, hogy valaha elém merne állni, de ez már korántsem érdekes. Az a lényeg, hogy sínre került. Az emlékek? Nos azokban úgy is úgy szeretem, ahogy van. Ott nincs benne a mesterségesen gerjesztett utálat. Hiába! A gondolatnak teremtőerej van.  Talán, amikor megérkezünk lesz némi rossz szájíz. Eddig mindig örömmel vetettem bele magam a meglepi keresésbe. Ezúttal nincs kit meglepni, hisz nem igényli. Ő most utál…Kár, hogy nem tudom megmutatni az imádott városom. Igaz, ez is egy jelzés. Nem kiváncsi arra, ami én vagyok…

Honna is indultam? Nem tudom. Csak úgy tódulnak a gondolatok. Ez így helyes. Talán kijön a benti dolgok miatt érzett feszültség is. Köszönöm… hogy mit? Nem tudom!