Régen nem írtam

2010 szeptember 26. | Szerző: ST |

El kellett telnie egy kis időnek, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Annamari feladatai úgyis felörlik az “őszinte vagyok önmagamhoz” tartalékaimat. Azt hiszem, a hosszú munka meghozta gyümölcsét és helyre kerültem. Talán az elengedés volt a legnehezebb mind közül. Szülők plusz szerelem egy szusszra – elég kimerítő tevékenység. Érdekes: papírom apának kellene rosszabbul tűrnie, hogy távolodom. Ehhez képest anya nyűgös tőle. Ami a másik vonalat illeti. Ádám kiegyensúlyozottnak tűnik. Talán mégis csak helyes volt az elengedés. Annamari ódák zeng róla: milyen ügyesen fejlődik, igaz a maga ütemében, de milyen jól átugrotta az akadályokat stb. Sokat beszélgethettek, amikor otthagytam őket. Nos, én csak a saját szememnek hihetek. Ádámmal összefutottam bent és egy olyan szót hallottam a szájából, amit eddig valahogy sosem akart/tudott kimondani: jövő. Hogy mire célzott, mit akart mondani: nem tudom. Minden esetre örömmel hallom, hogy nem a jelen katyvaszával foglalkozik, hanem végre előre néz.

Megtanultam az egyedül létet, visszakaptam a nyugodt, higgadt gondolkodást. Nem panaszkodhatok. A pohár – évek óta először – hurrá!!!! Félig már tele van!