Egy barátom azt mondta a minap: nem bírom a kritikát. Nem szeretem, ha tükröt mutatnak. A beszélgetés alapját az Avenue Q című előadásról szóló bejegyzésem indította. Neki ugyanis nagyon tetszik mind a darab, mind az előadás. Nem ért egyet azon állításommal, hogy ha a moziból, a színházból, a televízióból, a sajtóból, egyszóval mindenünnen fröcsög az agresszió, akkor még több erőszakot, durvaságot szül. Szerinte éppen a jelenség bemutatásával érjük el azt, hogy az emberek legalább elgondolkodjanak viselkedésükön, a fent említett társadalmi problémán.
Az, hogy nem értünk egyet, nem feltétlenül jelenti, hogy nem fogadom el a kritikáját. Ugyanakkor azt gondolom, a véleménykülönbség normális, mi több szükséges dolog. Ha mindenki ugyanazt gondolná és mindenki ugyanazt szajkózná, unalmas és szürke lenne a világ.
Ami pedig a kritikát illeti. Az ember gyarló, néha hibát vét. Erre vagy ráébred maga vagy valaki tükröt tart elé. Ebben az esetben hajlamosak vagyunk nem csak a tényekre szorítkozva állást foglalni, hanem olykor durva kritikával illetjük a másikat. Mondani persze sokkal könnyebb, mint elfogadni. Ráadásul az sem mindegy hogyan mondjuk. Hisz gyakran nem a tartalom, hanem a stílus, a csomagolás a sértő.
Én ugyan felhördülök, de meghallgatom a másik véleményét. Visszakérdezek, megpróbálom megérteni miért helytelen amit tettem, mondtam. A szobám csendes magányában pedig átrágom a felvetett kérdést és jó esetben, le is vonom a konzekvenciát. Nem állítom, hogy szeretem, ha kritizálnak, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kritikák nélkül nem változnék, nem fejlődnék. Persze az ember csak attól fogad el kritikát, akit szeret és tisztel. Hiteltelen ember szájából, a mondandó is hamisan cseng.
Ti tűritek a kritikát?