“Metrózni jóóóóóóóó”

2009 május 11. | Szerző: ST |

 

A Kőbánya- Újpest metróvonal megosztja az embereket. Aki a környéken lakik állítja: nem rosszabb, mint bármelyik másik része Budapestnek. Aki csak hébe – hóba vetődik arra — főleg a Kispesti oldalról –, felháborodottan meséli, hogy áldatlan állapotok uralkodnak.

Az egyik barátnőm tősgyökeres kispesti. Ennek ellenére utálja a metrót. Mert koszos, büdös és tele van fura figurákkal. Igaz ebben semmi meglepő nincs, hisz a város többi tömegközlekedési eszközén is akadnak idióta vagy éppen ápolatlan emberek. Története mégis elgondolkodtató.

Magam is többször láttam azt a nőt, aki barátnémnak állandó “útitársa”. Én a Határ útnál szoktam összefutni vele. Egész nap ingázik a két végállomás között és kéreget. Kisgyerekes anyuka, egy hónapja szegődött el dolgozni, de nem fizették ki…valaki adjon néhány forintot ennivalóra. Az unalomig ismert kis monológot én is jó pár hónapja hallgatom. Mindig azon tanakodom: hogy tudja kijátszani napi rendszerességgel az ellenőröket? Lefizeti őket? Mert, hogy bérlete nincs, az biztos. És mi a helyzet a drága pénzért működtet biztonsági szolgálattal? Arra van agyuk, hogy kötözködjenek azért, mert olvashatatlanul írja rá a bérletigazolvány számát a szelvényre, de arra nincs, hogy az ingyenélőket kipenderítsék? Nem vagyok egy elvakult hajléktalan ellenes valaki. Ugyanakkor kikérem magamnak, hogy azért ragadjon a metró, busz és villamos a kosztól – egyes vizsgáltok szerint a fekáliától!!!!!–, mert mosdatlan fedélnélküliek ide járnak aludni, melegedni.

Visszakanyarodva a kéregető anyukához. Barátnőm már elvileg 160 órát kellene, hogy dolgozzon egy hónapban, össze munkaórája nyaldossa a kétszázat havonta. Épp ezért egy átdolgozott éjszaka után, korán reggel a munkába visszaindulva elszakadt a cérna. Mikor a fent említett hölgye belibbent a szerelvénybe, figyelmet kért és rákezdett a nótájára, barátnőm közbeszólt: hónapok óta mondja nap mint nap ugyanazt. Egy, találjon ki új dumát, kettő: húzzon el dolgozni. Miért gondolja, hogy az a természetes, hogy a metró utazóközönségével tartatja el magát. A  csaj nagy lendülettel a barátnőm előtt termett és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kezdte szidalmazni: Hülye k**va, b** meg anyádat, így most l**sz ad nekem pénzt! K**va anyáddal szórakozz! Mert az én barátném nem ismeri a veszély fogalmát elkezdett kiselőadást tartani a normális emberi magatartásról, a kulturált viselkedésről stb. A szerelvény többi utasa pedig lapított vagy szurkolva várta, hogy végre elcsattanjon egy pofon. Egyetlen úriember kelt a barátnőm segítségére. Megkérdezte a koldust: amikor a gyerekét nemzette, nem gondolt arra, hogy esetleg el kell majd tartani? És amíg ezen a kérdésen rágódik tegye meg, hogy leszáll a metróról azon nyomban, ha nem akar nagyobb bajba keveredni. A csaj az erőnek engedelmeskedve leszállt, igaz közben még megfenyegettet a barátnőmet, hogy majd figyeli mikor jár erre, megvárja és megveri…

A történet nem Kispest specifikus, biztos számtalan hasonló eset történik nap, mint nap. A konkrét helyzet több kérdést is felvet:

– Miért nézzük tétlenül a koldulást? Ha nem ad senki pénzt, akkor előbb- utóbb csak munka után kell, hogy nézzen a delikvens, hacsak nem akar éhen halni. Én nem azért dolgozom, hogy minden jött- mentett szponzoráljak. Nyilván könnyebb koldulni, mint takarítani…de ezért ha valaki akar, azt gondolom, előbb vagy utóbb talál munkát.

– A BKV miért tűri még mindig a koldusokat, csöveseket a járműveiken? A bliccelők — ugyan kisebb hányada, de — azért nem vált jegyet, mert elege van abból, hogy a buszon nem lehet leülni, mert hajléktalanszállást rendeztek be a fedél nélküliek.

Egy biztos, a fentihez hasonló történetek mindig rádöbbentenek arra, hogy az emberek agressziója határtalan. Az ingyenélők, semmirekellők országában élünk, ahol száz év múlva és fényévekre leszünk Európától. Ahol a munkamorál és teljesítmény, tisztesség és szorgalom kifejezések már annyira kikoptak az emberek szótárából, hogy talán jövőre a Helyesírási Szabályzatból is törlik. Hogy ez az ország kitartóan menetel hátrafelé nem törődve azzal, hogy még akkor lehagyott bennünket a világ, amikor még — legalább– ha lassan is, de jó irányban mentünk és ez szomorú. Nagyon szomorú!