Elhanyagoltalak

2009 június 16. | Szerző: ST |

Sokan jeleztétek: azok az írások,
bejegyzések tetszenek amelyek igazán csajosak és szőkék. A komolyabb
eszmefuttatásokat más fórumon éljem ki. Hát legyen… egy csajos téma, ami
összefügg az “eltűnésemmel”. 

Az ember néha úgy érzi: változnia
kell. Ezzel én sem vagyok másként. Úgy féléve érett meg bennem igazán az
elhatározás: néhány dolog ezentúl másként lesz. Persze a terveket tettekké
váltani nem is olyan egyszerű. Ahogy kerestem önmagam és próbáltam valóban
magamévá tenni azokat a jó tanácsokat amelyeket az évek hosszú során figyelmen
kívül hagytam, lépten- nyomon a Titokba, a Kulcsba, Vonzásfaktorba és egyéb
finomságokba botlottam. 

Elkezdtem utánanézni a
fentieknek. Egyre többet olvastam arról: a gondolatnak teremtő ereje van, amit
az ember igazán szeretne, azt eléri. Ha mégsem tudod megvalósítani az álmod,
akkor saját magadat gátolod stb. A sokadik könyv után már komolyan
foglalkoztatott a kérdés. Az önismereti utazásomba nem jelentett
“kerülőutat” megnézni: vajon adódott-e olyan helyzet az életemben,
amelyet kívántam magamnak, racionálisan semmi nem szólt az álmom beteljesülése
mellett, mégis úgy volt, ahogy kigondoltam. Megdöbbentő volt a lista. Hány meg
hány olyan helyzet adódott, amikor valóban “hatottam” az életemre.
Hogy az események bekövetkezte puszta véletlen-e vagy a gondolat teremtő ereje:
nos nem vagyok benne biztos. Egy valamit azonban világossá tett. Néha nem árt
egy kicsit magunkba nézni, megállni egy pillanatra és számot vetni a
közel/közelebbi múlttal. 

Az ember szavakra, mondatokra,
emlékekre bukkan, amelyek mind- mind épülését szolgálják. Nos, én is így voltam
ezzel. Emlékezetembe idéztem szüleim intelmeit (Hányszor volt igazuk, Úristen!
És hogy viselnek el??? ), a barátaim kritikáit (ők miért nem hagytak még
faképnél), egyetemi gyakorlatvezetőim útravalóit (Hogy akkor miért nem hittem
nekik?? Csomó csalódástól, kudarctól megkímélhettem volna magamat…amióta erre
rájöttem nem győzök magamban sűrűn bocsánatot kérni Tőlük egy- egy visszavágásomért),
ismerősök és ismeretlenek megjegyzéseit, hogy végül a sok- sok kritika és
észrevétel között megleljem magamat. 

Jó érzés, amikor az ember hosszú
idő után ismét úgy érzi: kezében tartja az életét, uralja azt. Ebből a
szemszögből azt kell, hogy mondjam a Titok és a Kulcs igenis létezik és mi
magunk vagyunk sorosunk kovácsa. Elképzeléseink és álmaink hűen tükrözik, hogy
mi hogyan látjuk- és mennyire tartjuk magunkat, illetve azt magukban rejtik:
mennyire tudunk küzdeni értük. 

Ha valaki olvasott bármit is a
fenti témában, kíváncsi lennék a véleményére. Szerintetek is tudjuk
gondolataink útján befolyásolni az életünket?