Szeretni

2009 december 30. | Szerző: ST |

 

Szeretni. A világ legtermészetesebb dolga. Mégis! Honnan tudom, hogy szeretek valakit. Mindenki azt mondja: az arcomra van írva. Én belül azonban hogyan definiáljam miért érzek iránta mást, mint a, b, c vagy z felé.

Azért nehéz a kérdés, mert a szeretet ösztönös és nem tudatos dolog. Márpedig az, aki tudati szinten akar választ kapni a kérdésére, elbukik. Vagy legalábbis rossz nyomon jár.

Az ember szereti a szüleit, a nagyszüleit. Ezt az érzést sem tudja definiálni, mi több azt hiszem nem is próbálja. Aztán amikor megtörténik a dráma és baleset éri valamelyiket vagy éppen elveszítjük, a hiány ráébreszt minket arra: mennyire szerettük a másikat. Persze mindez az ellenkező nem között még ennél is bonyolultabb. Miért mondod a másikra: lelki társ? Kibukik, mintegy magyarázatként. Ösztönösen jön, “csakúgy”. Pont olyan, mint a szeretet.

A szerelem és szeretet közötti különbség is sokszor agyonrágott, megforgatott kérdés. Vajon melyik az erősebb érzés? Aki már csalódott és megtapasztalt egyet s mást birtokában van a válasznak. A szerelem kémia, kitart egy ideig; de hosszú távú dolgot csakis mély, önzetlen szeretetre lehet építeni. Itt kanyarodunk vissza a fenti kérdésre. A szeretet nem a kapokról, hanem az adokról szól. Az ember szépen lassan megtanulja, ahogy öregszik, hogy attól szép valakit igazán szeretni, mert ez egy önzetlen érzés. Örülök a másik sikerének, fáj a másik csalódása. Én teszek érte és nem ő értem. Ha szeretem, elengedem. Emberpróbáló nézni, ahogy kisétál az életünkből az akit szeretünk, de ettől szép ez az érzés. Ha neki ez jó, elfogadom.

Persze ez még mindig nem válaszolja meg a honnan tudom érzését… mert ez nem ésszel magyarázható dolog. Ez ösztön. Amikor benne van a pillantásodban, hogy a másik fontos. Van egy angyal barátném, ő tanított meg arra, hogyan ismerjem mag önmagam és keressem meg a szívemben hogy ki az, aki igazán fontos. Hogyan „érjem tetten” a bennem lévő érzést és békéljek meg vele. Gyűlöltem a világot és A-t., amíg a folyamat végére nem értem. Percről- percre analizáltatott velem minden pillanatot és emléket. Fájó kérdéseket tett fel. Coachingolt, a mai divatos szóval élve. Aztán ahogy egyre mélyebbre lépdeltem önmagamban és egyre jobban megismertem magam, megismertem ennek a feltétlen szeretetnek is minden momentumát. Az értetlenkedést ijedtség, majd egy semmihez nem fogható biztonságérzés telített el. Én már megtaláltam a lelki társam. Mások még ezt sem mondhatják el magukról.

Volt egy srác. Az életemet tettem volna arra, hogy ő Ő. Azt hittem nélküle megáll a világ. A körülöttem lévők mind azt szajkózták: nincs ott a szemedben az érzés. Ugyan! Hagyjatok már! Higgyétek el! Őt szeretem. Belebolondultam amikor elment. Sírtam, rimánkodtam. Aztán megismertem valakit. Valakit, akit tiszta szívből gyűlöltem. Bár fennen hangoztattam, hogy nem vagyunk barátok, nem tudtam miért bukik ki belőlem ösztönösen. ’majd egy éve ismertem, amikor a barátnőm azt mondta: sosem vallod be magadnak hogy szereted? Hülye vagy! Én? Őt? Kizárt dolog. Először nem értettem, az agyam nem értelmezte, hiszen én mást szeretek. Aztán elkezdtem keresgélni. Mire felébredtem, elment. Újabb egy év múlva jött vissza. Dönteni rólunk, azóta sem mer. Minden bizonnyal ösztönösen fél kimondani valamit, ami megmásíthatatlan és visszafordíthatatlan. M. szokta mondani: gyáva kukac. Hogy az-e vagy sem: nem tudom. Minden esetre, amióta visszajött, öljük egymást. Most ő kérdezi: miért mondod, hogy azt látják… hisz mi barátok vagyunk?! Biztos barátok vagyunk?