A múlt elszáll….

2010 február 8. | Szerző: ST |

 Azt hiszem valamikor hajnali három körül számoltam le a múlttal és Vele végleg. Már a blog olvasásáról is leszokott, szóval… vége. A tegnapi “elméleteket gyártasz, meg a koloncokat dobja el az ember és nem nézlek fejős tehénnek” vitánk valamelyik pontján végleg meghalt bennem valami. Annamarinak igaza volt: nem tudtam lezárni magam, hát az élet elintézte. Lezárta helyettem is. LEgszívesebben újra bemutatkoznék neki, amikor találkozunk. Talán ez kellene egy tiszta laphoz. Már ha van olyan. Lehet, hogy nincs is.

Azt mondta Livi, hogy rohadtul fog fájni. Nem fáj,  csak  üres vagyok. Üres vagyok, hiszen összetört az a kincs, amit évek óta őrzök magamban. A halacska elúszik és visszajön… vajon tényleg elmegy és visszajön vagy ez nem ennyire egyszerű? Amit a víz elvisz, azt vissza is hozza? Két ember tud új alapokról építkezni, ha a lerombolt ház, olyan mint a miénk? Végülis mindegy, mert már nincs jelentősége. Egyedül nincs értelme a házépítésnek. MEgteszi a lakás is. Vagy egy pad a parkban. Lelki csöves lettem.

Ez az év a lezárások időszaka. Ijesztő kimondani, hogy vége. Nem kell. Megölte. Vajon sejtette, hogy ez lesz? Vagy erre pályázott? Nincs jelentősége. Ma szépen elmegy Erikhez, elpanaszolja hogy neki milyen kva nehéz a sorsa és még az a hülye pcsa is folyton ugyanazt mondja, mint az imamalom. Hisztizik, sír. Nem úgy, mint a SztT, majd mint aki jól végezte dolgát hátradől. Ő beszélt Erikkel… megígérte, megtette és egyébként sem kell elszámolnia semmivel. Téved. Saját magával kellene elszámolnia. Uh édes volt szombaton. Azt kérdezte, hogy milyen amikor valakit ennyire szeretnek. Szar. Nagyon szar. De most már ennek sincs jelentősége. A szeretet hálás darab. Lehűtöd és elzárod. Nem zargat, ha eleget mondod magadnak, hogy a múltnak mennie kell.