Coaching

2010 február 10. | Szerző: ST |

 Coaching… az elmúlt évek folyamán nem egyszer jött szembe velem ez a fogalom. Észrevétlenül kúszott a tudatomba és tanultam meg: mi is ez. Ma már “űzöm” is és néhol úgy tűnik sikerrel. Egy embert nem tudok coachingolni: magamat.

Tudom mit kellene tenni és mi a helyes út, csak ugyebát pont az az erő hiányzik mellőlem, ami előre lökdösne, hajtana. Igaz, erre sincsen szükségem. A hitem és az akarás – jó értelembe véve- elég lesz arra, hogy továbblendüljek a mélyponton.

Kifogyott a hiszti patron, a helyét a nihill vette át. A linkség, nemtörődömség és kihasználás hullámai maga alá gyűrtek engem is, meg mindent amit a “mi” takart. Jó, hogy nem olvassa a blogot, újra világgá kiabálhatom mit és hogyan gondolok, anélkül hogy mérlegelnék. 

Vasárnap meg tudtam volna ölni. Hogy a saját apám előtt kelljen bizonygatnom, hogy nem kamázok és kavarok a céges pénz körül kiakasztott. Ő meg csak állt és a megszokott módjon mosolyogni volt képes. Őrülten fájt, hogy nem is akart meggyőzni arról: nem kihasznál, szeret a maga módján. Nem szeret. A múlt végleg lezárult. Magát szereti.  Meg egy kielégítőnek vélt életformát, ami jószerivel a semmibe vezet. Fura nézni Őt. Néhány éve még magam is azt az utat jártam, amin most ő kószál. Igaz Dumbo legalább olvasott volt, két diplomával és beszélt 3 nyelven – tehát bár voltak jellemhibái, legalább nem volt egy műveletlen suttyó.  Ennek ellenére lehúzott. Igaz, akkor ezt egy ember nem érezte: én.
De minek is moralizálok ezen, hisz ez mát a múlt. Ahogy Ő is az. Komoly megpróbáltatás kedvesnek maradni vele. Ha lehetne, visszafordítanám az idő kerekét. Már az utolsó hetek beszélgetései is hiba volt. A hisztik is. Így jártam.