Önuralom

2010 február 11. | Szerző: ST |

 Azon gondolkodom tegnap óta, miben rejlik az ember önuralma: akarat, elszánás, belátás.  Tipikusan az az ember vagyok, aki vagy nagyon fegyelmezett vagy az igazi teszek rá kategória. POnt a telefonszámlám tartozik ebbe a körbe. Egyszerűen, ha megyek az utcán – biztos a baleset miatt van, illetve tudom, mert a pszichomokussal eddig eljutottunk -, akkor muszáj telefonálnunk. Valahogy az a kényszerképezetem, hogy akkor nem történik bajom. Nem üthet el újra az autó vagy bármi. Nyilván leszokni a telefonálásról önuralom kérdése. De hol a titok nyitja? Pl. Mitivel órákat tudunk csacsogni, mert hogy nincs időnk talizni. Most, hogy vonalas telója sincs marad a mobil. MEg egyébként is. A jó fej fiúval is órákat tudunk szó, szerint beszélni. Ez rémes. Mondjuk ő már nincs, de eddig… A szociális életemet csak telefonon tudom élni. Ha ne hívom fel, ő sem hív. Ha már beszélünk elmondja mi van. Ha elmondta: sok idő. Sok idő, sok pénz. Ez is amolyan lezárós téma, de hogyan? Ez a sok lezárós téma kikészít. Annak jó, aki lerázza. Minek is ez az egész tortúra: jó vagyok ahogy vagyok. Hiába a tudatlanság boldogít. Kár, hogy már túlléptem ezen az állapoton. Irigylem a sík buta, primitív embereket, akiket nem gyötörnek holmi kérdések: változás, hogyan változás, célok, tervek, elvárások. Any ötlet? Niti! Neked mindig vannak jó ötleteid! Na jó! Ezúttal, mondjuk meg is fogadom:)