Boncolgatás

2010 április 5. | Szerző: ST |

 Ezt a bejegyzést ügyesen kitörtölte a gép. Talán nem kellen újraírni. Azon töprengek megint: hol és mit rontottam el. Persze ez sehova sem vezet. A napi huszonóra mellett még ez hiányzik a legkevésbé. A csaldóott kiábrándultság megint távozásra késztet. Elmenni, messzire. Elkezdem a lakást hirdetni. Hátha ráharap valaki. Az a bizonyos pénz is igen aktuális lenne. Kihúzna a vízből és akár holnap mehetnék örökre az imádott városomba. Egyetlen aggályom: hogyan látom majd Bonikát. Ő speciel meg sem tud látogatni. Aztán persze jön a második kérdés: nyáron jött volna velünk. A heves vita kellős közepén benyögte, hogy még mindig ne, döntötte el. Pedig a viselkedése nem erre utal. Inkább a köszönés nélkül eltűnik felé tendálunk. Sem jelenet, sem búcs, sem magyarázat, sem a kölcsönök visszafizetése, csak az egyszerű lelépés. Igen ám, azza. azonban nem számol, hogy mi lesz amikor ráébred a következményekre. Amikor az élet rákényszeríti, hogy kilpjen a langymeleg szarból. Na akkor mi lesz?? Mert előbb- utóbb csak véget ér a tengődő, igénytelen, nagyképű és sehova nem vezető nihil.  Csak rájön miben vergődik. Vagy nem? Igaz ez már nem az én problémám. Az enyém csak az elmúlt négy év… meg a miértek….