Őszinte vagy?

2009 április 20. | Szerző: ST

 Gondolkodtatok már azon: vajon őszinték-e veletek az emberek; és ami még fontosabb, Ti őszinték vagytok-e a környezetetekben élőkkel? Én például tudom, hogy lévén magammal sem vagyok mindig őszinte, így a körülöttem élőket is félrevezetem. Igyekszem kiküszöbölni ezt a hibát. Kicsit olyan, mintha egy soha nem látott ellenséggel vívnék háborút.

Két út lehetséges. Egy: maradéktalanul őszinte vagyok magammal és a világgal, ezáltal viszont kivívhatom egyesek rosszallását; mi több elveszíthetek egy barátot. A másik: nem hazudok, csak nem mondok el mindent. Megkímélem a másikat a kritikától, a valóságtól. Ezáltal nem veszítem el, viszont ottmarad az a bizonyos érzés… úgy kikívánkozna még valami.

Vajon melyik út a helyes? Kicsit kapcsolódok az előző témához.

Ha őszinte vagyok és képes vagyok másokat magam elé helyeni — tehát megmondom a frankót vállalva a veszteség lehetőségét –, akkor képes vagyok adni és nem csak elvenni. Márpedig az emberi kapcsolatok kétirányúak, tehát nem arról szólnak, hogy ÉN MIT KAPHATOK, hanem arról is — ennek kellene dominálnia –, mit ADHATOK a másiknak. Vajon miért nem szeretünk adni? Nem is! Miért félünk adni? Miért félünk őszinték lenni és vállalni a kockázatot?

Talán azért, mert — hibásan — úgy gondoljuk: boldogságunk más emberek lététől, jelenlététől, a velük való kapcsolatunktól függ. Eszünkben sem jut magunkban keresni azt a valamit, azt a misztikus érzést, amit a társadalom boldogságnak nevez. Persze ez által hazugságok hálójában találhatja magát az ember. Ha valaki már meglelte a belső nyugalmat és ráébredt: a boldogság benne lakozik; már nem fél őszinte lenni saját magához. Megéli az érzéseit, köszön nekik, majd útjukra bocsájtja őket. Azaz őszintén szembe nézett a benne rejlő titkokkal, fájdalommal, örömmel, csalódással, izgalommal és legfőképpen az érzésekkel. Ha saját magamnak képes vagyok bevallani az érzelmeimet, már tudok róluk beszélni. Képes vagyok őszintén beavatni a gondolataimba a barátaimat is. Innen pedig már csak hangyányi lépésnek tűnik a lehető legnehezebb, valakinek kimondani azt a bizonyos sz betűs szót. Felvállalni a lehetőségét annak, hogy visszautasítanak, bántanak, de ugyanakkor SZERETNEK is. Innen nézve azt gondolom, sokkal kisebb rizikó őszintének lenni, mint hazugságokban élni. Úgy tenni, mintha nem is lenne ott a vibrálás, a feszültség. Önmagunk megtagadása sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint az őszinte beszéd. Szerintem… szerintetek?

Bocsi a filozofikus hangulatért. A közéleti kérdések ma messze nem kötöttek le annyira a gondolataimat, mint egy telefonbeszélgetés. Kíváncsi várom, Ti mit gondoltok az őszinteségről???

Egy kis színház ajánló

2009 április 17. | Szerző: ST

 ….szépségkirálynő volt. Kipróbálta magát a médiában és mindemellett évek óta láthatja őt színpadon is a nagyközönség. Estéről- estére megtölti Mikroszkóp Színpadot. Karády-estjében ragyog.Tessék elmenni, megnézni Kapócs Zsókát a “Ma a Tiéd vagyok” című produkciójában!

Szép és okos?

2009 április 17. | Szerző: ST

 

Azon morfondírozom: miért nem tudjuk elviselni, ha valaki szép, okos és sikeres. Miért vagyunk féltékenyek, rosszindulatúak és kétkedőek? Miért nem hisszük el, hogy valaki képes a saját kvalitásai alapján eredmények elérni és ha valamit letett az asztalra, nem feltétlenül jelenti, hogy a produktum más ember támogatásának eredménye.

Eszünkbe sem jut a jót feltételezni a másikról. Nem szeretünk szurkolni másokért vagy éppen együtt örülni a sikernek. Mindenki a saját gesztenyéjét sütögeti, de azt elvárja, hogy más kiálljon érte/mellette. Féltékenyek vagyunk. Pesszimisták és károgók. Ha pedig valaki kilóg a sorból és nevezetesen képes örülni más diadalának vagy elismerően beszélni más teljesítményéről, akkor azt sült bolondnak nézik.

A legszomorúbb az egészben, hogy úgyis hajlamosak vagyunk véleményt alkotni, hogy nincs is tapasztalásunk adott témakörben vagy adott személlyel kapcsolatban. Tehetségtelennek, butának, sutának, sikertelennek… titulálunk másokat, anélkül, hogy ismernénk őket. Miért? Miért vagyunk egy ilyen fásult, szomorú társadalom?

Én például rendre szurkolok a barátaimnak, ha valami újba fognak. Megkérdezem: hogy áll az adott projekt, amin dolgoznak. Tudok-e segíteni nekik? Azt kell, hogy mondjam, az érdeklődéstől még egyszer sem lett semmi bajom. Nem lettem fertőző beteg és még sosem fájt a másik sikere. Amikor én dolgozom valami újon: nekem is jól esik a bíztatás, a visszacsatolás és az, ha velem örülnek.  Számomra például – sok minden más mellett -, erről szól a barátság.

 Az élet már csak ilyen: egyszer hopp és másszor kopp! Van ez így! Nem lehet mindig nekem szerencsém. Sőt! Ha nekem éppen nem is jönnek össze a dolgaim, az határozottan jobb kedvre derít, ha legalább a hozzám közelállók jól vannak. Sikereket érnek és elégedettek. Számomra ez is a boldogság egy formája. Lehet, hogy tényleg velem van a baj?????

Ajándékot kell vennem!

2009 április 16. | Szerző: ST

Valahogy úgy hozta az élet, hogy egész évben, minden hónapra jut egy-két családtag, haver, barát, akinek éppen szülinapja van. Azért szülinap, mert a névnapi köszöntéseket még a GV előtt … közgazdász barátaimtól hallottam, hogy már olyan jóban vagyunk a gazdasági világválsággal, GV-nek kell hívni. Meredek, nem? Mi késztet bennünket vajon arra, hogy becenevet adjunk a világot sújtó krízisnek? De ez egy másik bejegyzés témája. Szóval még a GV előtt beszüntettem. Hogy miért? Mert utálom, hogy minden nyavalyás ünnep – legyen állami vagy privát, előírt vagy szabadon választott – semmi másról nem szól csak a nyavalyás pénzről. Ez utóbbiért egyébként nagyon utálom a föníciaiakat!

Ne higgyétek, hogy smucig vagyok — ugye nem baj, ha tegeződünk?–! Sőt! Épp az a baj, hogy soha nem érzem hol a határ és mindenkinek egy rakat ajándékot vásárolok. Ugyanakkor, amikor a világ csődben van és emberek milliói vesztik el az egzisztenciájukat egyik napról a másikra, úgy gondolom itt a mértéktartás ideje. Lévén a szüleim kicsi koromtól fogva komoly hangsúlyt fektettek a kézügyességem fejlesztésembe, gyakran állok neki és készítek magam ajándékot. Egy: egyedi. Kettő: szívből jön. Három: legalább biztos, hogy annak szól, aki kapja; nem pedig tucatáru. Nos! Amióta GV-vel magam is “jó barátságba” kerültem, hátat fordítottam a márkás, csillogó ajándékoknak és elkezdtem magam készíteni a szülinapososk ajándékát. Nem fogjátok elhinni! Ötből négyen húzták a szájukat, hogy ez mi? Miért nem valami boltit vettem, meg egyébként is. Azért, mert … egyedi, Neked szól, én csináltam nagy- nagy szeretettel stb. Na ezzel nem győztem meg őket!

Április szerencsés hónap. Csak három ünnepeltem van. Épp azon gyötrődöm: mit adjak a szülinapjukra. A gyötrődés mellett pedig azon morfondírozom, mikor lettünk ilyen pénzimádó, haszonleső társadalom. Miért nem tudjuk vajon értékelni, azt ami szívből jön, még ha — trendi kifejezéssel élve — home made is és miért várjuk el másoktól, hogy nagy csillogó meglepetésekkel kápráztassanak el bennünket.

Legjobban azért szomorít el a jelenség, mert ez előrevetíti az emberi kapcsolatok végleges elsorvadását. El fogjuk érni, hogy már csak és kizárólag érdekből tartsunk fent “barátságokat”. Csak és kizárólag olyan emberekkel érintkezzünk, akikből hasznot húzhatunk, aki bevételt tud generálni a számunkra és elfelejtjük azt, hogy a barátság messze nem erről szól. Nem mosolygunk rá a másikra, nem fogjuk a kezét ha baj van és nem örülünk vele a jónak. Ez pedig elszomorít. Nagyon elszomorít.

Mire a bejegyzés végére értem, úgy döntöttem: nem hazudtolom meg magam. Irány a hobbi bolt, alapanyagokra fel! Ha most nem is örülnek az ajándékomnak, majd ha már nagyon magányosan egyedül üldögélnek a négy fal között, mert minden igaz barátjukat elvesztették a pénzsóvár, haszonleső magatartásukkal, lesz mihez nyúlni. Lesz egy tárgy – ha meg is szakad a kapcsolat közöttünk –, ami arra emlékeztet: igen is él egyetlen ember a világban, aki őszintén szeret és még arra is szánt időt, hogy maga készítse nekem ajándékot.

Ti hogy vagytok ezzel?

Egyszer mindent el kell kezdeni

2009 április 15. | Szerző: ST

 .. hogy miért? Egyrészt, mert most ez a trendi. Na jó, ez így nem igaz. Talán azért, mert rohanó világunkban az internet az egyetlen biztos pont. Minden nap szakítunk időt a mailekre, rákattintunk kedvenc oldalainkra, átfutjuk a híreket, mozis műsort vagy adott esetben itt nézünk filmeket, színházat és kiállítást. A net, amolyan huszonegyedik századi “Hyde Park Corner”-ré avanzsálódott.

Talán a túlfejlett igazságérzetem, a bajok iránti fokozott érzékeny mívoltom vagy egyszerűen az újságírói lét késztet arra, hogy ezen formában is megosszam a gondoltaimat másokkal. Amolyan korlenyomatnak szánom a világnak.