Elhanyagoltalak
2009 június 16. | Szerző: ST
Sokan jeleztétek: azok az írások,
bejegyzések tetszenek amelyek igazán csajosak és szőkék. A komolyabb
eszmefuttatásokat más fórumon éljem ki. Hát legyen… egy csajos téma, ami
összefügg az “eltűnésemmel”.
Az ember néha úgy érzi: változnia
kell. Ezzel én sem vagyok másként. Úgy féléve érett meg bennem igazán az
elhatározás: néhány dolog ezentúl másként lesz. Persze a terveket tettekké
váltani nem is olyan egyszerű. Ahogy kerestem önmagam és próbáltam valóban
magamévá tenni azokat a jó tanácsokat amelyeket az évek hosszú során figyelmen
kívül hagytam, lépten- nyomon a Titokba, a Kulcsba, Vonzásfaktorba és egyéb
finomságokba botlottam.
Elkezdtem utánanézni a
fentieknek. Egyre többet olvastam arról: a gondolatnak teremtő ereje van, amit
az ember igazán szeretne, azt eléri. Ha mégsem tudod megvalósítani az álmod,
akkor saját magadat gátolod stb. A sokadik könyv után már komolyan
foglalkoztatott a kérdés. Az önismereti utazásomba nem jelentett
“kerülőutat” megnézni: vajon adódott-e olyan helyzet az életemben,
amelyet kívántam magamnak, racionálisan semmi nem szólt az álmom beteljesülése
mellett, mégis úgy volt, ahogy kigondoltam. Megdöbbentő volt a lista. Hány meg
hány olyan helyzet adódott, amikor valóban “hatottam” az életemre.
Hogy az események bekövetkezte puszta véletlen-e vagy a gondolat teremtő ereje:
nos nem vagyok benne biztos. Egy valamit azonban világossá tett. Néha nem árt
egy kicsit magunkba nézni, megállni egy pillanatra és számot vetni a
közel/közelebbi múlttal.
Az ember szavakra, mondatokra,
emlékekre bukkan, amelyek mind- mind épülését szolgálják. Nos, én is így voltam
ezzel. Emlékezetembe idéztem szüleim intelmeit (Hányszor volt igazuk, Úristen!
És hogy viselnek el??? ), a barátaim kritikáit (ők miért nem hagytak még
faképnél), egyetemi gyakorlatvezetőim útravalóit (Hogy akkor miért nem hittem
nekik?? Csomó csalódástól, kudarctól megkímélhettem volna magamat…amióta erre
rájöttem nem győzök magamban sűrűn bocsánatot kérni Tőlük egy- egy visszavágásomért),
ismerősök és ismeretlenek megjegyzéseit, hogy végül a sok- sok kritika és
észrevétel között megleljem magamat.
Jó érzés, amikor az ember hosszú
idő után ismét úgy érzi: kezében tartja az életét, uralja azt. Ebből a
szemszögből azt kell, hogy mondjam a Titok és a Kulcs igenis létezik és mi
magunk vagyunk sorosunk kovácsa. Elképzeléseink és álmaink hűen tükrözik, hogy
mi hogyan látjuk- és mennyire tartjuk magunkat, illetve azt magukban rejtik:
mennyire tudunk küzdeni értük.
Ha valaki olvasott bármit is a
fenti témában, kíváncsi lennék a véleményére. Szerintetek is tudjuk
gondolataink útján befolyásolni az életünket?
Ez ám a piacgazdaság!
2009 május 18. | Szerző: ST
Mondhat akárki, akármit. A gazdasági világválság is sokat ront kicsiny országunk helyzetén, de mi magyarok azért, ha kell teszünk azért, hogy legyen rosszabb is.
Ínséges időkben az ember azt gondolná: a szolgáltatók azaz üzletek mindent megtesznek azért, hogy új vásárlókat nyerjenek meg és a régieket megtartsák. Úgy tűnik mégsem. Sok hajmeresztő ellenpéldával találkoztam, de az alábbi szebb mindennél.
A történet szempontjából indifferens, hogy kivel történt az eset, legyen elég, hogy egy jól szituált, középkorú, értelmiségi úriember a szenvedő alany. Hősünk évek óta egy Palm Treo telefonkészülék boldog tulajdonosa. Amikor vette, Magyarországon még nem lehetett okostelefonokat kapni, így elég borsos áron adták.
A kütyü egészen eddig működött. Tökéletesen. Most azonban megadta magát. Mit tehet az ember: elmegy megjavíttatni. Már ha lehetne. Mert egyetlen szerviz foglalkozik ezzel a márkával Budapesten. Itt azonban cseppet sem készségesek az ott dolgozók. Évek óta ismerik a telefont is és tulajdonosát is. Nos a szervizes mikor meghallotta a problémát – a telefon minden ok nélkül elveszti a térerejét – egy szájhúzás kíséretében közölte, hogy nincs ideje megnézni a telefont. Majd pár nap múlva. Hagyja ott az úr — ha gondolja — kétezerért lokalizálja a problémát, aztán majd meglátja. Úgy egy hét múlva jöjjön vissza és akkor kérdezze meg: mire jutottak. Az úr nem tudta otthagyni a készüleket, lévén minden adata a telefonon van, mi több: fel sem merült benne, hogy egy hivatalos szervízben hozzá sem szagolnak. Négy- öt napig nincs módja nélkülözni a telefont- felelte. Újabb szájhúzás. Na jó. Sürgőséggel két- három nap alatt négyezerért megnézik. Sürgőséggel! Négyezerért! És ha megvan a hiba? A két- három nap elég arra is, hogy megjavítsák? Nem! Dehogy! Probléma felvázolása, árajánlat, ha arra igent mond az úr, na majd akkor javításról is eshet szó…
Mondanom sem kell, a telefon gazdástul távozott a szervizből. A Palm oldalán egyébként azonnali, e-mailen keresztüli segítség kérés nincsen. Számos support azaz segítségnyújtási cím és ötlet szerepel, de speciel arra nincs mód, hogy az ember “csakúgy” levelezzen a céggel. Nyilván, mert fel sem merül a Palmban, hogy van egy ország, ahol a hivatalos szervizük így működik. Persze a fenti történetből a szervizes annyi konzekvenciát vont csak le, hogy az a szemét miért zavarta meg chatelés közben, de az mondjuk eszébe sem jutott, hogy viselkedésével egy potenciális ügyfelet kerget el. Mert GV idején valóban nem számít az a vásárlónként két- és még ki tudja hány ezer mínusz… Minek odafigyelni az üzletpolitikára?Jól élünk mi anélkül is! Így van ez jól, higgyék el!
Semmi magvas gondolat
2009 május 18. | Szerző: ST
Ha az emberrel valami fontos történik: szereti megosztani a barátaival. Nos, én is így vagyok ezzel. Ma valami nagyon jó történt. Felhívtam mindenkit, akit fontosnak tartok. Van egyetlen ember, akivel kapcsolatban van egy megfejthetetlen “paterold ki az életedből, mert nagyon nem őszinte” érzésem. Mintha valamiben konzekvensen hazudna vagy csak elhallgatná az igazságot? Na mindegy is. Illetve nem az. Ugyanis ő volt az egyetlen, aki rögtön hozzáfűzte: ne örülj a sikerednek!
Az egyik baránőm ma volt meghallgatáson. Színésznő és egy főszerepért szállt harcba. Elmesélte mi történt. Meghallgattam, vele örültem, hogy ott volt és jó érzésekkel távozott. Eszembe sem jutott arról papolni, hogy mert lehet hogy nem te kapod a szerepet és csak azért hívtak be, hogy legyen más is, meg szokás többet behívni, nem csak a legalkalmasabbat. Én ehhez már csak értek, hisz én már castingoltattam, tudom…. nem. Örültem és szurkolok neki tiszta szívből.
Most azon morfondírozok, hogy vajon bennem van a hiba, hogy tudok mások sikerének örülni vagy abban a másikban, aki pedig zsigerből odavág?
Tudom, ebben a bejegyzésben nincsen semmi magvas gondolat, semmi ami közérdekű lenne, csak úgy kicsúszott. Amolyan figyelmeztetés: érdemes néha átnézni a ruhatárad, a kacatokat és a barátokat is. Hátha van olyan, amitől jobb megszabadulni és nem megtartani. Én hónapok óta szanálok és tessék….mégsem alaposan…
Demagógia
2009 május 13. | Szerző: ST
A demagóg népámítót, lázítót –, míg a demagógia hazug ígérgetést, népámítást, lázítást jelent. Más megközelítés szerint: görög kifejezés, jelentése: „nép”, „vezető” v. „vezér”. Olyan érvelésmód, amelyben hangzatos, de valójában oda nem illő, a tényleges helyzetre nem alkalmazható általános frázisokat alkalmaznak. Demagóg (szó szerint „népvezér”) az e módszert alkalmazó ember, általában politikus.
Egy biztos, azzal hogy kritikát fogalmazok meg a BKV-val, az ingyenélőkkel vagy adott esetben a szabályokra fittyet hányókkal, még nem leszek demagóg.
Amikor egy politikai csoportosulás utcára küldi az embereket és azt állítja: a “nép ereje” majd megold minden problémát – nos, az demagógia. Mint ahogy hamis választási ígéretekkel kecsegtetni; tejjel, mézzel folyó Kánaánt ígérni; kijelenteni: hogy ha én leszek a miniszterelnök, azonnal megszűnik a gazdasági világválság és mindenki jól él — szintén demagógia.
Már csak az a kérdés: miért nem gondolkodunk és miért fogadunk el gondolkodás nélkül minden maszlagot? Miért nem nézünk a dolgok mögé, akarjuk megérteni az eredőjét, szeretnénk kibogozni a szálakat. Ez olyan, mintha csak egy már megrágott, felböfögött falatot lennénk hajlandóak megenni; az önálló rágásnak azonban ellenállnánk. Miért? Mert így működni tud a demagógia? Mert szükségünk van rá?
Képzeljétek el milyen “borzalmas” lenne, ha mindenki kezébe venne egy bal és egy jobboldali újságot minden nap. Ha szánnának 15 percet a honi és külföldi hírek elolvasására. Ha buszon és metrón utazva nem azzal lennénk elfoglalva, hogy a másik mit csinál, hanem elmorfondíroznánk a korábban olvasottakon. A ezt mondta, B pedig azt. Az igazság a kettő között van. Á! Saját véleményt alkottam. Te jó ég! Érzitek? Visszafelé forog a Föld! Saját véleményt alkottam, tehát nem fogadom el kételyek nélkül a nagy szónoklatokat. Utána olvasok miről is beszél voltaképp az a fránya politikus. Ha népszavazni indulok — NEM VÁLASZTANI, ezt is szeretjük eltéveszteni –, megnézem mi is a kórháztörvény (hogy a közeli múlttal példálózzak) és csak utána ikszelek. Mert az nem állampolgári, felelős döntés, hogy a szép kék szemű politikus azt mondta, mert szimpatikus hát én oda voksolok ahova ő javasolta. Így nem az én preferenciám, hanem egy másik ember sugallta vélemény kap hangot. Biztos, hogy ezt akarjuk? Biztos, hogy hosszú távon az a jó, ha bedőlünk a hülyeségnek és nem gondolkodunk?
Szerintem megéri naponta azt a plusz 20 percet elvenni egy sorozattól, bugyuta amerikai játékfilmtől és a tájékozottság mérlegébe áttenni, hogy utána valóban felelős döntést hozhassak, és NE TUDJANAK holmi kósza választási és egyéb ígéretekkel becsapni.
Végezetül az “eredeti” görög demagógokról pedig ezen a linken olvashattok bővebben:
http://www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/szemelyek/demagogok.htm
“Metrózni jóóóóóóóó”
2009 május 11. | Szerző: ST
A Kőbánya- Újpest metróvonal megosztja az embereket. Aki a környéken lakik állítja: nem rosszabb, mint bármelyik másik része Budapestnek. Aki csak hébe – hóba vetődik arra — főleg a Kispesti oldalról –, felháborodottan meséli, hogy áldatlan állapotok uralkodnak.
Az egyik barátnőm tősgyökeres kispesti. Ennek ellenére utálja a metrót. Mert koszos, büdös és tele van fura figurákkal. Igaz ebben semmi meglepő nincs, hisz a város többi tömegközlekedési eszközén is akadnak idióta vagy éppen ápolatlan emberek. Története mégis elgondolkodtató.
Magam is többször láttam azt a nőt, aki barátnémnak állandó “útitársa”. Én a Határ útnál szoktam összefutni vele. Egész nap ingázik a két végállomás között és kéreget. Kisgyerekes anyuka, egy hónapja szegődött el dolgozni, de nem fizették ki…valaki adjon néhány forintot ennivalóra. Az unalomig ismert kis monológot én is jó pár hónapja hallgatom. Mindig azon tanakodom: hogy tudja kijátszani napi rendszerességgel az ellenőröket? Lefizeti őket? Mert, hogy bérlete nincs, az biztos. És mi a helyzet a drága pénzért működtet biztonsági szolgálattal? Arra van agyuk, hogy kötözködjenek azért, mert olvashatatlanul írja rá a bérletigazolvány számát a szelvényre, de arra nincs, hogy az ingyenélőket kipenderítsék? Nem vagyok egy elvakult hajléktalan ellenes valaki. Ugyanakkor kikérem magamnak, hogy azért ragadjon a metró, busz és villamos a kosztól – egyes vizsgáltok szerint a fekáliától!!!!!–, mert mosdatlan fedélnélküliek ide járnak aludni, melegedni.
Visszakanyarodva a kéregető anyukához. Barátnőm már elvileg 160 órát kellene, hogy dolgozzon egy hónapban, össze munkaórája nyaldossa a kétszázat havonta. Épp ezért egy átdolgozott éjszaka után, korán reggel a munkába visszaindulva elszakadt a cérna. Mikor a fent említett hölgye belibbent a szerelvénybe, figyelmet kért és rákezdett a nótájára, barátnőm közbeszólt: hónapok óta mondja nap mint nap ugyanazt. Egy, találjon ki új dumát, kettő: húzzon el dolgozni. Miért gondolja, hogy az a természetes, hogy a metró utazóközönségével tartatja el magát. A csaj nagy lendülettel a barátnőm előtt termett és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kezdte szidalmazni: Hülye k**va, b** meg anyádat, így most l**sz ad nekem pénzt! K**va anyáddal szórakozz! Mert az én barátném nem ismeri a veszély fogalmát elkezdett kiselőadást tartani a normális emberi magatartásról, a kulturált viselkedésről stb. A szerelvény többi utasa pedig lapított vagy szurkolva várta, hogy végre elcsattanjon egy pofon. Egyetlen úriember kelt a barátnőm segítségére. Megkérdezte a koldust: amikor a gyerekét nemzette, nem gondolt arra, hogy esetleg el kell majd tartani? És amíg ezen a kérdésen rágódik tegye meg, hogy leszáll a metróról azon nyomban, ha nem akar nagyobb bajba keveredni. A csaj az erőnek engedelmeskedve leszállt, igaz közben még megfenyegettet a barátnőmet, hogy majd figyeli mikor jár erre, megvárja és megveri…
A történet nem Kispest specifikus, biztos számtalan hasonló eset történik nap, mint nap. A konkrét helyzet több kérdést is felvet:
– Miért nézzük tétlenül a koldulást? Ha nem ad senki pénzt, akkor előbb- utóbb csak munka után kell, hogy nézzen a delikvens, hacsak nem akar éhen halni. Én nem azért dolgozom, hogy minden jött- mentett szponzoráljak. Nyilván könnyebb koldulni, mint takarítani…de ezért ha valaki akar, azt gondolom, előbb vagy utóbb talál munkát.
– A BKV miért tűri még mindig a koldusokat, csöveseket a járműveiken? A bliccelők — ugyan kisebb hányada, de — azért nem vált jegyet, mert elege van abból, hogy a buszon nem lehet leülni, mert hajléktalanszállást rendeztek be a fedél nélküliek.
Egy biztos, a fentihez hasonló történetek mindig rádöbbentenek arra, hogy az emberek agressziója határtalan. Az ingyenélők, semmirekellők országában élünk, ahol száz év múlva és fényévekre leszünk Európától. Ahol a munkamorál és teljesítmény, tisztesség és szorgalom kifejezések már annyira kikoptak az emberek szótárából, hogy talán jövőre a Helyesírási Szabályzatból is törlik. Hogy ez az ország kitartóan menetel hátrafelé nem törődve azzal, hogy még akkor lehagyott bennünket a világ, amikor még — legalább– ha lassan is, de jó irányban mentünk és ez szomorú. Nagyon szomorú!
Pozitív Kritika
2009 május 1. | Szerző: ST
A pozitív kritika és a negatív kritika között, hajszálnyi különbség van. Teszem azt, valakinek azt mondják: mindig kiállsz a gyengébb mellett és megvéded az igazságot/igazságod! Egyrészt pozitív a kritika, hisz aki megvéd másokat — mi több — nem hajlítható és mindig szem előtt tartja az igazságot, az becsülendő. Ugyanakkor biztos, hogy jó, ha mindig kimondjuk az igazságot?
A fenti, tipikus esete “az érem két oldalának”, hisz ha így nézem előnyös-, ha úgy nézem hátrányos kritika. Ezért gondolom azt, hogy csak kritizálni lehet. A hangsúly, a tálalás és a befogadó fél dekódolása dönti el az elmondottak előjelét, hogy azt bírálatnak vagy dicséretnek tekinti a másik fél.
Az ember egyébként, mint oly sok másban is kétarcú. Ha én bírálom a másikat, akkor az nem kritika, csak dialógus, melynek keretében megosztom a beszélgetőpartnerrel a gondolataimat, véleményemet. Akár úgy, hogy habár a szám mást mond, a szemem tükrözi a valóságot és ezáltal a non verbális kommunikációmmal csak eljuttatom a valódi üzenetem. Amennyiben az én barátom mondja azt: érdekes, én ezt másképp csinálnám! Azonnal tüskéssé válik az ember és védekezni kezd, hisz nem szereti a kritikákat.
Tehát már megint odajutottam, hogy néha nem árt elfogadni és/vagy kimondani a kritikát, hisz ezáltal épülünk — adott esetben szépülünk;) –!
Megint Ti jöttök!!!
Bírod a kritikát?
2009 április 23. | Szerző: ST
Egy barátom azt mondta a minap: nem bírom a kritikát. Nem szeretem, ha tükröt mutatnak. A beszélgetés alapját az Avenue Q című előadásról szóló bejegyzésem indította. Neki ugyanis nagyon tetszik mind a darab, mind az előadás. Nem ért egyet azon állításommal, hogy ha a moziból, a színházból, a televízióból, a sajtóból, egyszóval mindenünnen fröcsög az agresszió, akkor még több erőszakot, durvaságot szül. Szerinte éppen a jelenség bemutatásával érjük el azt, hogy az emberek legalább elgondolkodjanak viselkedésükön, a fent említett társadalmi problémán.
Az, hogy nem értünk egyet, nem feltétlenül jelenti, hogy nem fogadom el a kritikáját. Ugyanakkor azt gondolom, a véleménykülönbség normális, mi több szükséges dolog. Ha mindenki ugyanazt gondolná és mindenki ugyanazt szajkózná, unalmas és szürke lenne a világ.
Ami pedig a kritikát illeti. Az ember gyarló, néha hibát vét. Erre vagy ráébred maga vagy valaki tükröt tart elé. Ebben az esetben hajlamosak vagyunk nem csak a tényekre szorítkozva állást foglalni, hanem olykor durva kritikával illetjük a másikat. Mondani persze sokkal könnyebb, mint elfogadni. Ráadásul az sem mindegy hogyan mondjuk. Hisz gyakran nem a tartalom, hanem a stílus, a csomagolás a sértő.
Én ugyan felhördülök, de meghallgatom a másik véleményét. Visszakérdezek, megpróbálom megérteni miért helytelen amit tettem, mondtam. A szobám csendes magányában pedig átrágom a felvetett kérdést és jó esetben, le is vonom a konzekvenciát. Nem állítom, hogy szeretem, ha kritizálnak, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy kritikák nélkül nem változnék, nem fejlődnék. Persze az ember csak attól fogad el kritikát, akit szeret és tisztel. Hiteltelen ember szájából, a mondandó is hamisan cseng.
Ti tűritek a kritikát?
Reagálás
2009 április 20. | Szerző: ST
Májti,
ha minden “deformált, beteg ember” olyan, mint Te vagy, akkor semmi baj nincsen;) Te nagyon is klassz ember és barát vagy!
Banánhinta,
először is, hogy szól a mondás? “Lakva ismerszik meg…” Ez azt hiszem a barátokra is igaz. Másodsorban, részben igazad lehet. A diplomatikus viselkedés alapja a kegyes hazugság. Mint tudjuk, ez nekem nem erősségem;) Lehet, hogy mégis meg kellene tanulnom?
Ja! És köszi mindenkinek a kommenteket! Én írok tovább lelkesen, ti pedig töretlenül szóljatok hozzá! Lécci, lécci, lécci:)
Erőszak
2009 április 20. | Szerző: ST
Észre sem vesszük, ha kiszalad a szánkon egy szar, egy hülye, de már arra a b betűs szóra is immunisak vagyunk. Normális ez?
Jó pár ismerősöm dicsérte az Avenue Q című előadást, így hát fogtam magam és elballagtam megnézni.
Az előtérben csak úgy özönlettek a tinédzserek, a beszélgetés foszlányokból kiderült: volt, aki negyedére – ötödére látja az előadást. Hmmm- gondoltam magamban. Ez igen jó előadás lehet! Hááát…
A darab történetétől itt és most eltekintenék, aki kíváncsi a neten utána tud nézni. Amiről azonban kevés cikk regél, az az előadásban előforduló mérhetetlen vulgaritás és agresszió. A szereplők minden második szava valami káromkodás. Még mielőtt bárki azt hinné: prűd és begyöpösödött lennék, téved. Én is tudok kocsisokat megszégyenítő cirádákat mondani, számomra a káromkodás mégsem öncélú. Ebben az előadásban viszont úgy érzem: a trágár szavak használatának sokhelyütt semmi üzenete nincs. Csak úgy van. Ez persze elsősorban nem a magyar előadás hibája, hisz az eredeti darab is hasonló stílusú.
Két kérdés merült fel bennem. Miért kell megvennünk minden amerikai szemetet? És — bár messze nem vagyok Amerika ellenes sőt! — itt külön hangsúlyoznám a származási helyet. Ha valami a nagy kék víz túloldaláról jön — legyen szó bármiről –, akkor az azonnal kell nekünk? Miért nem húzunk egy határt. Az amúgy is elértéktelenedő és elsivárosodó mindennapjainkban olyan kevés jó ér minket. Miért kell a rosszat fokozni? Az érem másik fele ennél is szomorúbb. Sokan sopánkodnak azon, hogy milyen agresszívak és durvák a mai fiatalok. Miért ne lennének azok, ha a televízióból, rádióból, újságból, moziból és színházból is dől a durvaság? Honnan tudnák, hogy az öncélú vulgaritás és agresszió helytelen? Ki ül le velük és mondja el nekik: az internetet nem csak a szex lapok miatt bújjuk. Hanem azért, mert milliónyi érdekes információt rejt a világháló. A szex, a tesi szerelem nem egy műanyag dobozhoz és egy virtuális partnerhez kötődő valami. Nem állítom, hogy a porzó és a bibe ne lenne poros magyarázat. Sőt! De a méhecskés örökzöld és a netes pornó között hatalmas különbség van. Talán ha fiatalok nem igénytelen felnőtt videókból szereznék első szexuális tapasztalataikat nem hinnék azt, hogy már tíz évesen meg kell szabadulniuk a szüzességükről. Lenne fogalmuk a nem kívánt terhességről és a nemi betegségekről, és ami a legfontosabb: nem sérülne a lelkük. Hisz a tizenegy-két évesek még GYEREKEK!
Igen, gyerekek. Gyerekek, akik elmennek színházba és azt látják, hogy a Muppet Show szerethető karaktereire hajazó bábfigurák fűvel- fával kefélnek. Ugyanaz a színész — és a kezében lévő báb — az egyik percben hevesen szexszel egy női partnerrel, majd a nóta végén már arról ábrándozik — legalább egy másik bábuval a kezén–, hogy “seggbe dugná” a szobatársát.
Persze az előadásból az erőszak egyéb formái sem hiányozhatnak. Ami persze elvezet a szakállas példához: ha otthon verik a gyereket, miért várjuk el tőle, hogy tudja: nem ez a helyes viselkedés. Ha mi felnőttek a médián és a mindennapok során azt sugalljuk, hogy a vulgaritás és az erőszak helyes, miért lepődünk meg a késelő, egymást gyilkolászó, agresszív gyerekeken? Hát senkinek nem jut eszébe, hogy változtatni kellene????
Amikor széthullik a Banda…
2009 július 14. | Szerző: ST
Nagy beszélgetések, világmegváltó gondolatok, tegyük jobbá a világot elképzelések hatottak át bennünket is. Imádtunk együtt lógni. A nagy röhögések közepette magvas gondolatok és nagy célok fogalmazódtak meg bennünk. A “nagyok” szurkoltak nekünk: támogatták ötleteinket, segítettek megvalósítani álmainkat.
Aztán egyszer csak történt valami. A korszakalkotó elgondolások szétszakították a társaságot. Két pártra szakadtunk. Volt ki ennek, volt aki annak hitt. Már nem ültünk a nagy tábortűz körül vidáman énekelve és nem is lopakodtunk le éjjel a tóra a holdfényben fürdeni. A klikkek egymás ellen fordultak és a versengés, a másik hamisságának bizonyítása keserítette meg az együtt töltött perceket.
Széthullt a Banda. Hosszú-hosszú évek (évtizedek) barátságára nyomta rá a bélyegét a múló idő. Mindannyian szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába. Az eltelt évek alatt persze voltak olyan barátságok, amelyek megerősödtek. Velük sokszor nosztalgiázunk. Reméljük: talán, még egyszer, összejövünk egy gondtalan, vidám, világmegváltó, nagy, tűzkörüli nótázásra….
Oldal ajánlása emailben
X