Jól vagyok…
2010 január 21. | Szerző: ST
Nem igazán tudom megfogalmazni miért vagyok ennyire összezavarva, hiszen ezen dolgozom hónapok óta. Mármint magamon és persze hogy még nincs vége a folyamatnak. Akkor is, ez most olyan mintha elölről kellene kezdenem. Meg ha nagyon őszinte szeretnék lenni: félek is. Ez nagy elhatározás vajon hova vezet. Egyszer Törpével beszélgettünk a Gellért-hegyről. Ő ugrott és elkapták. Vajon velem mi lesz? Persze ez megint nem jó, hiszen ezzel pont a negatívat generálom. Önbizalom, fej fel, könnyek elfelejt és előre! Igen! Ezt kell erősíteni, csak… nem! Nincs csak. MUSZÁJ!!! Tovább kell menni. Niti… amikor mondtad olyan egyszerűnek tűnt. Sebaj! Vasárnap dupla adag fagyit eszünk a Hagen Dazsban:)JÓ???????? Igaz, Te nem olvasod a blogot:( Na mindegyis. Hát ez van. Ez most már nem közéleti, csak szomorú. Ez sem megy:(
Minden úgy jó, ahogy van…
2010 január 21. | Szerző: ST
Amikor először felébredt bennem a vágy, hogy változni szeretnék és újra “Jó emberré” válni, franc sem gondolta, hogy ilyen nehéz feladat elé állítom magam. Ahogy lépkedek egyre feljebb a képzelet béli spirálomon, úgy lesz egyre rögösebb az út. Egyre nagyobb kihívások elé állítanak. Na igen! Annamari szerint ez nem kihívás és nem is feladat. Ennek csak úgy jönni kell. ÉS ezzel adta csak igazán fel a leckét. HOgyan lépjek fel a következő lépcsőfokra úgy, hogy nem hajlítom be a lábam és teszem egyiket a másik mellé, hanem egyszerre csak “hopp” és legyek ott.
Érzem miről beszél, mert a legmélyén ott van bennem az a bizonyos érzés. Régen működött is csak ki kell bányászni. A hogyan már korántsem ilyen egyszerű. A másik kitétel: törölni az egyetlent, akit a szüleimen kívül feltétel nélkül szeretek. A konklúzió az volt, hogy a saját tudatalattimmal, gondolataimmal tettem tönkre, ami működött.
Sokszor kapom magam azon, hogy valóban generálom magamban a keserű szájízt, mert így tudok sáncot vonni magam köré. Amikor lebukom saját magam előtt, akkor megálljt parancsolok…Ugyanakkor a berögződést úgy kiradírozni úgy, hogy közben vak repülök…az olyan menjen mindenki a pélóba érzés.
Annamari ráadásul a leggyengébb pontomon ütött a legnagyobbat. Ő hallotta, hogy én mit érzek és gondolok, én viszont nem. Persze Neki így volt könnyebb, hiszen az is nagyon nagyon nagy dolog hogy egyáltalán eljött és annyira kinyílt amennyire… ugyanakkor Annamarit keresztbe le tudnám nyelni emiatt a kis oldavágása miatt. Szerinte mindig “csak” annyit tesz rám, amennyit éppen elbírok. Én viszont úgy érzem ez alatt már összeroppanok, ez már sok.
Az pedig már csak részletkérdés, hogy bár az elengedés és elszakadás már megvolt, de a búcsú…. a rohadt életbe! Az nagyon fáj. Nem is tudom elképzelni, hogy nem lesz jelen az életemben, hogy nem beszéljük meg mi történt, hogy mit gondolunk/érzünk. Pedig így tűnik, mást út nincs. Ha egy évig ment, most majd megy újra. Egy napig, egy hétig, egy hónapig, egy évig, tíz évig és egy életen át. Majd szépen hozzászokom. Mert elengedni ehhez képest könnyű menet volt.
Persze ilyenkor jelenti be Annamari angyali mosollyal, hogy ez sem munka és ez egy felszabadító érzés, meg ennek így kell lennie, mert így nyitom ki a szívemet meg a tudatomat a továbblépésre és magamtól függ a boldogságom, nem mástól… csak hát….
Ti már voltatok hasonló helyzetben?
Szeretni
2009 december 30. | Szerző: ST
Szeretni. A világ legtermészetesebb dolga. Mégis! Honnan tudom, hogy szeretek valakit. Mindenki azt mondja: az arcomra van írva. Én belül azonban hogyan definiáljam miért érzek iránta mást, mint a, b, c vagy z felé.
Azért nehéz a kérdés, mert a szeretet ösztönös és nem tudatos dolog. Márpedig az, aki tudati szinten akar választ kapni a kérdésére, elbukik. Vagy legalábbis rossz nyomon jár.
Az ember szereti a szüleit, a nagyszüleit. Ezt az érzést sem tudja definiálni, mi több azt hiszem nem is próbálja. Aztán amikor megtörténik a dráma és baleset éri valamelyiket vagy éppen elveszítjük, a hiány ráébreszt minket arra: mennyire szerettük a másikat. Persze mindez az ellenkező nem között még ennél is bonyolultabb. Miért mondod a másikra: lelki társ? Kibukik, mintegy magyarázatként. Ösztönösen jön, “csakúgy”. Pont olyan, mint a szeretet.
A szerelem és szeretet közötti különbség is sokszor agyonrágott, megforgatott kérdés. Vajon melyik az erősebb érzés? Aki már csalódott és megtapasztalt egyet s mást birtokában van a válasznak. A szerelem kémia, kitart egy ideig; de hosszú távú dolgot csakis mély, önzetlen szeretetre lehet építeni. Itt kanyarodunk vissza a fenti kérdésre. A szeretet nem a kapokról, hanem az adokról szól. Az ember szépen lassan megtanulja, ahogy öregszik, hogy attól szép valakit igazán szeretni, mert ez egy önzetlen érzés. Örülök a másik sikerének, fáj a másik csalódása. Én teszek érte és nem ő értem. Ha szeretem, elengedem. Emberpróbáló nézni, ahogy kisétál az életünkből az akit szeretünk, de ettől szép ez az érzés. Ha neki ez jó, elfogadom.
Persze ez még mindig nem válaszolja meg a honnan tudom érzését… mert ez nem ésszel magyarázható dolog. Ez ösztön. Amikor benne van a pillantásodban, hogy a másik fontos. Van egy angyal barátném, ő tanított meg arra, hogyan ismerjem mag önmagam és keressem meg a szívemben hogy ki az, aki igazán fontos. Hogyan „érjem tetten” a bennem lévő érzést és békéljek meg vele. Gyűlöltem a világot és A-t., amíg a folyamat végére nem értem. Percről- percre analizáltatott velem minden pillanatot és emléket. Fájó kérdéseket tett fel. Coachingolt, a mai divatos szóval élve. Aztán ahogy egyre mélyebbre lépdeltem önmagamban és egyre jobban megismertem magam, megismertem ennek a feltétlen szeretetnek is minden momentumát. Az értetlenkedést ijedtség, majd egy semmihez nem fogható biztonságérzés telített el. Én már megtaláltam a lelki társam. Mások még ezt sem mondhatják el magukról.
Volt egy srác. Az életemet tettem volna arra, hogy ő Ő. Azt hittem nélküle megáll a világ. A körülöttem lévők mind azt szajkózták: nincs ott a szemedben az érzés. Ugyan! Hagyjatok már! Higgyétek el! Őt szeretem. Belebolondultam amikor elment. Sírtam, rimánkodtam. Aztán megismertem valakit. Valakit, akit tiszta szívből gyűlöltem. Bár fennen hangoztattam, hogy nem vagyunk barátok, nem tudtam miért bukik ki belőlem ösztönösen. ’majd egy éve ismertem, amikor a barátnőm azt mondta: sosem vallod be magadnak hogy szereted? Hülye vagy! Én? Őt? Kizárt dolog. Először nem értettem, az agyam nem értelmezte, hiszen én mást szeretek. Aztán elkezdtem keresgélni. Mire felébredtem, elment. Újabb egy év múlva jött vissza. Dönteni rólunk, azóta sem mer. Minden bizonnyal ösztönösen fél kimondani valamit, ami megmásíthatatlan és visszafordíthatatlan. M. szokta mondani: gyáva kukac. Hogy az-e vagy sem: nem tudom. Minden esetre, amióta visszajött, öljük egymást. Most ő kérdezi: miért mondod, hogy azt látják… hisz mi barátok vagyunk?! Biztos barátok vagyunk?
hát igen…
2009 december 29. | Szerző: ST
Az ember azért nem magányos, hogy tanuljon a körülötte élőktől. Én tőled azt tanulom, hogy veszteni tudni kell. Így jártam. Így lesz csak boldog az az új év…
hmmm
2009 december 26. | Szerző: ST
Vajon tényleg elég a hit? A hit önmagunkban, egy definiálható vagy definiálható felsőbb erőben, Istenben, a Sorsban, az Univerzumban. A kitűzött cél elérése mitől függ? A tényektől, cselekedektől vagy tényleg a hiten múlik az egész.
Sokszor kapon magam azon, hogy kételkedem. Nem hiszem el, hogy valóban létrejöhet, megkaphatom vagy megváltozik az a valami. Aztán gondolkodóba esem és egy lényegtelen dolog kapcsán hiszek … és a lehetetlen hülyeség is valóra válik. Persze ilyenkor jön a kétkedés: nem csak azon múlik, hogy ez egy apróság volt, komoly dolgojkat pedig nem lehet így befolyásolni? Nem tudom. Minden esetre a 2010-es fogadalmam az lesz, hogy hinni fogok abban, hogy amit elhiszek az úgyis lesz. Elfelejtem a ha, a talán és próbálom kifejezéseket; csak és kizárólag kijelentő módban gondolkodom, álmodozom. Amit elhatározok az úgyis lesz. Aztán ‘majd egy év múlva kiderül, hogy a módszer műkködött-e. Addig pedig marad a kísérletezés és a hit, hogy a változáshoz és DÖNTÉSHEZ szükséges elhatározás megszületik. A kedvező jelek pedig nem csak a figyelemelterelés eszközei. A figyelmes apróságok nem csak arra szolgálnak, hogy még egy esélyt kicsikarjon, hogy újból földhöz vágjon, fájdalmat okozzon. Mi több ha reménykedek, azzal nem iszom előre a maci bőrére.
Elmélázva
2009 december 22. | Szerző: ST
Azon tanakszom napok óta, hogy valaki hogyan és mitől szeret okosan? Vajon, akkor “csinálja jól” az ember, ha ad és ad és ad és sosem kér; vagy kell valamiféle egészséges egyensúly? Akkor szeretek-e bölcsen, ha kimutatom vagy ha kéretem magam és nem mutatom meg a lapjaim.
Vannak emberek, akik le tudják nyomni magukban az érzelmeiket. Akik ki tudják kapcsolni a szívüket és nem érezni. Én sajnos képtelen vagyok erre. El sem tudom képzelni, hogy ne érezzem a boldogság édes érzését vagy a szomorúság ismerős, szívszorító fájdalmát. Irigylem azokat, akik a tudat alattijukba tudják zárni, azt ami nekem nevetés okoz vagy éppen könnyre fakaszt. Nem, mégsem! Jobb az, ha az ember megéli amint feljut a csúcsra és néha a kíméletlen földet érés válik a legjobb tanítássá. Szeretek szeretni. Feltétel nélkül és bár jómagam is próbálgatom az oroszlán körmeimet, de sajnos ezek a kísérletek nem komolyan vehetők. HA bántanak, visszabántok; de rögtön rosszul érzem magam. Szóval szerintem jó tiszta szívvel szeretni, igaz így hatalmas fájdalom is érheti az embert. Szerintem megéri, szerinted?
Dönteni és hinni
2009 december 21. | Szerző: ST
Az ember, olyan mint az agyag – szokták mondani -. Ahogy fejlődünk az élet rajtunk hagyja kézjegyét. Rajtunk áll vagy bukik, hogy gigantikus szoborrá vagy csupán egy szerény kisplasztikává válunk. A felismerés, hogy változni kell: fájdalmas. Amikor az emberben apró darabokra hullik a saját magáról alkotott kép, hogy egy szebb és jobb mozaikká álljon össze újra.
Nehéz elindulni a változás útján, meghozni a döntést és az elhatározást: végigmegyek ezen a cseppet sem kecsegtető folyamaton. Szerencsés az, akit támogatnak, akinek van kihez/ hova fordulnia. Körülöttem és folyamatosan mozgásban van a világ, mozgásban vannak a barátaim. Van, ki bátrabb, van aki próbálkozik de még nem teszi; és van aki hezitál. Vajon Ő hogy dönt majd? Nekivág az útnak vagy viszsafordul? És mindez milyen változást hoz a körülötte lévők életében? Megerősödik vagy belehal a kapocs a változásba. A kívülálló tehetetlenül nézi, ahogy a másik az útelágazásban vergődik. Persze, akinek döntenie kell, nem fogad el segítséget: hogy néz az ki. Ez az állandó körforgás. A kulcs pedig a szeretet. Ha vakon bízol a másikba, és az életedet is odaadnád érte: türelmesen kivárod, hogy merre indul; mi több fejet hajtasz a választása előtt.
A fejlődés következő lépcsőfoka, hogy ezt is elfogadd. Nekem hat hétbe tellett ez a felismerés és Neked?
Azt mondtad rég írtam…
2009 december 16. | Szerző: ST
Igazad van. Valahogy nem volt semmi olyan, amit megoszthattam volna a “nagyvilággal”. Ami meg volt, az túl személyes. Ahogy ez a bejegyzés is.
Nem tudom mi indított annak a dalszövegnek a felolvasására… most először érzem úgy hogy értelme volt; lehet hogy tényleg elindulsz azon az úton.
Hátha…
A vonzás törvénye
2009 augusztus 31. | Szerző: ST
Az ember ritkán hisz olyan elvont fogalmakban, mint a vonzás törvénye, a gondolat teremtőereje vagy éppen az önbeteljesítő jóslatok. Nos ezzel magam is így voltam… na jó! Őszintén szólva még ma is vagyok.
Nehezen hittem el, hogy a tudatommal/tudatalattimmal befolyásolni tudnám az életem. Mi több: a pillanat nem más, mint a múlt kivetülése, a múlt által előrevített kép. aztán megisertem egy csodálatos embert, aki mára igaz BARÁTOM lett. Kíméletlenül és kegyetlenül tartott elém/annak a valakinek akinek hittem magam. Az önmegismerés útján kellett ráébrednem arra: a TITOKban, Kulcsban, a Vonzás Törvényében bizony sok igazság van.
Szembesültem azzal, hogy hányszor kódoltam rosszul egy-egy kívánságot, vágyat vagy álmot. Hányszor kerestem másban, másutt a hibát, ahelyett hogy mélyen, legbelül keressem a választ. Most, hogy már látom: mit kellett volna máshogy csinálni, még nehezebb a helyzet. Figyelni arra, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibálat kétszer, háromszor, ötször.. annyiszor amíg meg nem tanulom a leckét, le nem vonom a konzekvenciát. Persze, ilyenkor az ember görcsölni kezd. Az állandó pörgés egy azon gondolat körül pedig sehova sem vezet. Itt jön a második lépés: megtanulni lazának lenni és elsajátítani a Carpe Diem életérzést. Nem csak mondani, megélni – ez aztán a nehéz. Bizony nem könnyű míg az ember szembenéz önmagával, a hibáival – ugyanakkor élvezetes utazás is. elmerül önmagadban, megtalálni a saját mozgatórugóid, kijavítani a hibákat. Igazán nagy és nemes utazás.
Ti hisztek a Vonzás Törvényében? Abban hogy nincsenek véltelenek?
Enyhülés?
2010 január 24. | Szerző: ST
Egyre jobban letisztul, amit Annamari mondott. Kezdenek megérni bennem a gondolatok. Van olyan pont, amin már sikerült is “álépnem.” Az egyedül is boldog vagyok és kerek a világ a soron következő, amin még dolgoznom kell. Nem érzek ürességet és ne érzek feélelmet. Jól vagyok.. Ez azért ijeszt meg, mert fura hogy az elengedés ennyire könnyen ment. Ugyanakkor – lévén a lezárás a feladatom –, nem csoda hogy ilyen könnyedén megugrottam a lécet. Nyilván a lelkem mrá szeretne nyugalmat és sikereket. A tudatom meg kezd összehangba lenni a rejtett vágyaimmal. Érdekes érzés. Eddig rettegtem: mi lesz nélküle. Most várok, Tudom, érzem már eldőlt benne is minden. Most már cska az a kérdés, hogy mikor tör felszínre. Kár, hogy ne, látom ahogy napról napra felfedezi önmagát. Így, hogy nem beszélünk is mélyről jövő dolgok buggyannak már ki belőle… milyen jó lesz, ha már szívből is igazán mondja ki ezeket a gondolatokat. Meglepően igyekszik a “végére járni a dolognak”. Nem is veszi észre: milyen ügyesen csinálja. Pezseg bennem a sok ötlet. ÉLvezem, hogy mélküle is tudom élvezni az életet. A barátaim pedig mindent megtesznek azért, hogy könnyebb legyen. Most már csak valóban a megfelelő emberek vannak körülöttem. Most sajnálomőt csak igazán, hogy nincs mellette egy Liv, egy Eszter, egy Twinsie. Májti. Mel vagy Ancsa. Adrira lenne csak igazán szüksége. A lányok csodásak. Mindegyik kívétel nélkül felajánlotta, hogy hívja őket bátran ha bármiről beszélgetni szeretne. Boldog vagyok, hogy ilyen nagylelkű, jószívű emberekkel vagyok körülvéve. Csodás emberek a barátaim. Annamari meg tényleg egy Angyal. Fura! Vajon elmondtam már valaha is nekik, hogy milyen jó hogy vannak? Nem “csakúgy”. Szívből igazán. Természetesenek vesszük a barátokat, holott… cseppet sem az. Érdekes. Az ember tényleg csak akkor értékeli azt, akit szeret amikor már elvesztette? Akkor amikor már messze jár vagy ha nagyon nagy pofont kap? Hát igen. Nálam sajna kell a sokkhatás. Már várom a pillanatot, amikor enélkül is képes leszek észervenni a hibákat. Hát ez van. Jól vagyok. Tényleg. És Te, Kedves olvasó?
Oldal ajánlása emailben
X