A múlt elszáll….
2010 február 8. | Szerző: ST
Azt hiszem valamikor hajnali három körül számoltam le a múlttal és Vele végleg. Már a blog olvasásáról is leszokott, szóval… vége. A tegnapi “elméleteket gyártasz, meg a koloncokat dobja el az ember és nem nézlek fejős tehénnek” vitánk valamelyik pontján végleg meghalt bennem valami. Annamarinak igaza volt: nem tudtam lezárni magam, hát az élet elintézte. Lezárta helyettem is. LEgszívesebben újra bemutatkoznék neki, amikor találkozunk. Talán ez kellene egy tiszta laphoz. Már ha van olyan. Lehet, hogy nincs is.
Azt mondta Livi, hogy rohadtul fog fájni. Nem fáj, csak üres vagyok. Üres vagyok, hiszen összetört az a kincs, amit évek óta őrzök magamban. A halacska elúszik és visszajön… vajon tényleg elmegy és visszajön vagy ez nem ennyire egyszerű? Amit a víz elvisz, azt vissza is hozza? Két ember tud új alapokról építkezni, ha a lerombolt ház, olyan mint a miénk? Végülis mindegy, mert már nincs jelentősége. Egyedül nincs értelme a házépítésnek. MEgteszi a lakás is. Vagy egy pad a parkban. Lelki csöves lettem.
Ez az év a lezárások időszaka. Ijesztő kimondani, hogy vége. Nem kell. Megölte. Vajon sejtette, hogy ez lesz? Vagy erre pályázott? Nincs jelentősége. Ma szépen elmegy Erikhez, elpanaszolja hogy neki milyen kva nehéz a sorsa és még az a hülye pcsa is folyton ugyanazt mondja, mint az imamalom. Hisztizik, sír. Nem úgy, mint a SztT, majd mint aki jól végezte dolgát hátradől. Ő beszélt Erikkel… megígérte, megtette és egyébként sem kell elszámolnia semmivel. Téved. Saját magával kellene elszámolnia. Uh édes volt szombaton. Azt kérdezte, hogy milyen amikor valakit ennyire szeretnek. Szar. Nagyon szar. De most már ennek sincs jelentősége. A szeretet hálás darab. Lehűtöd és elzárod. Nem zargat, ha eleget mondod magadnak, hogy a múltnak mennie kell.
El akarom mondani…
2010 február 4. | Szerző: ST
Akkoriban mindenkit utáltam, aki nem azt mondta, amit hallani szerettem volna. Gyűlöltem, aki leprolizta, megvetettem aki megvetette; utáltam, aki kritizálta. Tévedhetetlennek hittem önmagam. Aztán egy reggel arra ébredtem: magamban, a lelkem mélyén a kákán is csomót keresek. Várom, hogy ordítson, hogy legyen min megsértődnöm. Hogy ő dobta be a törölközőt: kényelmes volt. Mindenki engem sajnált. Bűnei lajstroma csak még hosszabra nyúlt.
Nem láttam az orromnál tovább. Nem észleltem, nem akartam tudomásul venni, amit a barátaim szépen és csúnyán a fejemhez vágtak. Ki akartam tartani mellette. Belelovaltam magam. A legjobb barátnőimet vesztettem el emiatt – mázlira nem örökre. Hosszú és fájdalmas volt az ébredés. Majd jött az odázás: még nem merek szembe nézni, még nem változom, nem kérek bocsánatot. Aztán volt egy pont, amikor átszakadt bennem a gát. Újra a régi önmagam akartam lenni. Már nem érdekelt mennyi munkával, könnyel vagy fájdalommal jár. Változni akartam. Próbálkoztam. Rájöttem nem elég. Csinálni kezdtem. Lépésről lépésre haladtam, haladok.
Visszatekintve nem értem: miért féltem. Miért nem mertem hamarabb lépni és vajon mire vártam. Szégyellem, hogy nem hallgattam a jó szóra. Most újraélem mindezt általa. Látom a régi önmagam és vérzik a szívem. Én már tudom, hogy a java még csak most jömn és innen már nincs visszaút. Azt hiszi: lassan menni kevésbé fájdalmas. Én már tudom, minél kitartóbb és gyorsabb az ember, annál “könnyebben” megússza.
Én már itt nem segíhetek. Csak szurkolhatok… és a hegy lábánál állhatok. Elhiszed?
Rágódom
2010 január 31. | Szerző: ST
Valahogy nem áll össze a kép. Az érzések és a cselekedetek nincsenek összhangba és ez összezavar. Vajon miért súg mást a belsőm, mint amit tapasztalok. Tényleg van, hogy az intuíció erősebb, mint a valóság? Bár ez megint a dolgok kifordítása. Hiszen nekem az okokat és nem a jövőt, a leszt kell fürkésznem. Napról napra világosabban látom, merre kanyarog az ösvény amelyen járok. Néha sikítani tudnék, ahogy egy újabb, a múltban elkövetett hülyeség felbukkan. Ilyenkor úgy elsüllyednék. Aztán lassan szertefoszlik a kellemetlen érzés és beépítem magamba azt a tapasztalást is.
Állandóan kattagok az agyam, de nyugodt vagyok. Végre nyugodt. Tegnap megint volt egy “hegyinbeszéd” aztán amikor leraktuk a telefont kiszállt belőlem az erő. Minek is jártatom itt a számat? Ő pressziónak érzi én meg csak feleslegesen használom az energiámat. Ne változzon, ha nem akar! Voltaképpen már ez az egész nem érdekel. Annamarinak igaza volt. Egyrészt, mert elengedtem közömbössé vált abban az értelemben, hogy mindegy mit csinál mert úgysincs közöm hozzá. Nem az én életem. Másrészt elkezdtem felgöngyölíteni az általam vétett hibákat. Tegnap jutottam el odáig, hogy már ilyennek is el tudom fogadni. Furcsa, mert elfogadom, hogy retteg a változástól és a langymeleg biztonság jobban vonzza, mint a kaland- most. LÁtszólag. Bár ki tudja mi jár abban a csavaros agyában. Mindig akkor rukkol elő valami meglepővel, amikor nem számítok rá. Ha viszont hülye, már ne, húzom fel magam. Mert nem érdekel. Hülye, hülye, úgy marad. Teszek rá magasról. Azt hiszem elmérte magát. Nem számított arra, hogy ilyen könnyedén lépkedek a magam útján.
Amíg sürgettem, nem jöttek ezek az érzések, élmények. Most hogy nem várom türelmetlenül a változást, megy magától. A következő a “drága nagybátyámmal” való viszonyom rendezése.
Leugrottam és bár gőzöm sincs mi vár rám, tetszik a szabadesés. Minden egyes megértett élethelyzet, gondolat- sikerélmény komoly adrenalin lökettel párosítva. Fura visszanézni, hogy rettegtem az egésztől. Milyem kilátástalannak, megvalósíthatatlannak tűnt. És most, hogy visszanézek a megtett útra, büszke vagyok magamra. Ezt minde egyedül és magamért csináltam. Ez segít ugrani és előremenni, hisz itt a bizonyíték. Minden más is úgy lesz, ahogy elképzeltem.
Hülyeség?
2010 január 30. | Szerző: ST
Szia!
Bárki is vagy ki azt mondod: ez hülyeség – nem értelek. Miért lenne hülyeség? Az ember, bárhogy is küzd ellene: szerené tudni ki, mit gondol róla. Az is természetes szerinte, ha kétkedik. Kétkedik, hogy valóban önmagáért szeretik-e vagy valami érdekből. Valamiért, ami neki van és másnak nem adatott meg: kapcsolatok, vagyon, tudás stb.
Szerencsés vagy, ha Veled még sosem barátkoztak érdekből vagy azért mert Neked volt valamid, ami a másiknak hiányzott. Nos én szerencsés vagyok. Azt gondolom, olyan életet élek, amit a korombeliek kis hányada engedhet meg magának, így rendre szembesülök azzal: nem csak azért jópofizik velem, mert én én vagyok, hanem mert van valami mögöttes szándéka. Hát ez van. Lehet, hogy Neked hülyeség. Nekem nem. Számos csalódás forrása.
Ki vagyok én?
2010 január 30. | Szerző: ST
Az embernek mindig kell , hogy legyen valami célja. Sok kicsi célocska és egy komoly NAGY ÉLETCÉL! A sok, kicsi életcél között a változás egyes fázisai tisztán kivehetőek. Tudom, milyen emberré szeretnék válni és azt is tudom, hogy a folyamat egyik leglényegesebb eleme, hogy mások véleményével ne foglalkozzam. Nem is teszem.
Szelektálok. Kizárom az életemből azokat, akikre nincsen szükségem. Ugyanakkor mindig az jut eszembe: vajon ki mit gondol róla, miért van velem jóban? Kihasznál? Csak valami érdeket lát bennnem? Vagy engem szeret? Persze, akinél a legkisebb mértékig is komolyan felmerül a szándék tisztasága, arról már nincs mit beszélni, ugyanakkor…
Jó annak, aki annyira puritán életet él, hogy ezek a kérdések fel sem merülnek benne, mert nincs érdek amit hozzá tudna fűzni egy másik embert.
Na mindegy is! Végsősoron ez is egy tanulási folyamat. Ezzel a kérdéssel, kétkedéssel is le kell számolni. Muszáj!
Nyugalom
2010 január 27. | Szerző: ST
Azt hiszem szedem össze magam. Egyre jobban. Kiegyensúlyozott vagyok és ez jó. Nem akarok annyit aludni. Beletörődtem a kialakult helyzetbe, mi több élvezem. Ahogy nyugszom, úgy pezseg egyre jobban minden körülöttem. Nem parázok és leszámoltam a félelmekkel. Ez azért jó, mert így jöhetnek a jó dolgok. A pozitív hozzállással a pozitív dolgokat vonzom be:) Igen. Ez így van.
Szóvak ennek megfelelően a koncertre is meglesz a pénz, mi több hatalmas siker lesz. Nem is lehet más. Aztán lezárjuk ezzel a kétes ügyeket. Nem vágok bele felelőtlen dolgokba. Túl nagy a tét. Felesleges kockázat. Hagyom, hogy a cég a maga tempójában fejlődjön. Sikeres lesz, csak idő kell hozzá, türelem és sok munka. Ezeket pedig a rendelkezésemre állnak. Még a nap is kisütött. Mondom én, hogy minden rendben van:) UGYE???
Livi! Köszi a kommentet! Nagyon jól esett!
Livinek és azoknak az igazán szoros barátaimnak akik Livihez hasonlóan valami rejtélyes oknál fogva kitartanak mellettem
2010 január 26. | Szerző: ST
Mondd mi lelked bántja,
Szólj ha a füled a csendet
Kívánja.
De ne fordulj magadba,
Mert mindenkinek van
Barátja,
ki lelkét is kihajtva
fut hozzád, hogy
Szíved megnyugtassa.
Livitől…
2010 január 25. | Szerző: ST
Szabédi László: Álmoddal mértél
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőlem elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőt az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, –
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Harcok és háborúk
2010 január 25. | Szerző: ST
Tévedtem, amikor azt gondoltam majd megy intelligensen és szépen az együttdolgozás. Már kezdődik: nem vesszük fel a telefont, nem válaszolunk e-mailekre stb. MIÉRT? DE tényleg, miért?
Legyen fél év múlva ilyenkor. Több előnye is lenne: egyérszt vége lenne ennek a fránya hidegnek, plusz már magam mögött hagytam volna ezt az egész változzunk meg legyen tiszta lapunk, hiszen már azon alapon lépkednék. Igen és újra kereken és szilárdan pörögnek körülöttem a világ. Már forgatnánk a gasztro műsort és minden menne a maga útján. Tudom… a képzeletemen múlik minden. Meg a kimondott szavakon. MINDEN RENDBEN VAN!!! Van SZTÁRVENDÉGÜNK például. Ezt akartuk, ez lett. Így lesz minden más is. Amit szeretnék, az van! Reszkessen mindenki!
Coaching
2010 február 10. | Szerző: ST
Coaching… az elmúlt évek folyamán nem egyszer jött szembe velem ez a fogalom. Észrevétlenül kúszott a tudatomba és tanultam meg: mi is ez. Ma már “űzöm” is és néhol úgy tűnik sikerrel. Egy embert nem tudok coachingolni: magamat.
Tudom mit kellene tenni és mi a helyes út, csak ugyebát pont az az erő hiányzik mellőlem, ami előre lökdösne, hajtana. Igaz, erre sincsen szükségem. A hitem és az akarás – jó értelembe véve- elég lesz arra, hogy továbblendüljek a mélyponton.
Kifogyott a hiszti patron, a helyét a nihill vette át. A linkség, nemtörődömség és kihasználás hullámai maga alá gyűrtek engem is, meg mindent amit a “mi” takart. Jó, hogy nem olvassa a blogot, újra világgá kiabálhatom mit és hogyan gondolok, anélkül hogy mérlegelnék.
Vasárnap meg tudtam volna ölni. Hogy a saját apám előtt kelljen bizonygatnom, hogy nem kamázok és kavarok a céges pénz körül kiakasztott. Ő meg csak állt és a megszokott módjon mosolyogni volt képes. Őrülten fájt, hogy nem is akart meggyőzni arról: nem kihasznál, szeret a maga módján. Nem szeret. A múlt végleg lezárult. Magát szereti. Meg egy kielégítőnek vélt életformát, ami jószerivel a semmibe vezet. Fura nézni Őt. Néhány éve még magam is azt az utat jártam, amin most ő kószál. Igaz Dumbo legalább olvasott volt, két diplomával és beszélt 3 nyelven – tehát bár voltak jellemhibái, legalább nem volt egy műveletlen suttyó. Ennek ellenére lehúzott. Igaz, akkor ezt egy ember nem érezte: én.
De minek is moralizálok ezen, hisz ez mát a múlt. Ahogy Ő is az. Komoly megpróbáltatás kedvesnek maradni vele. Ha lehetne, visszafordítanám az idő kerekét. Már az utolsó hetek beszélgetései is hiba volt. A hisztik is. Így jártam.
Oldal ajánlása emailben
X